A kategorizálás célja a jó adózók „jutalmazása” és ezáltal státuszuk megőrzésének ösztönzése, míg a rossz adózók esetében a „büntetés” az általánosnál kedvezőtlenebb jogszabályi előírások alkalmazásával. A minősítési rendszer valóban ösztönző lehet a jogkövető magatartásra, ám a már elfogadott törvényjavaslat jelenlegi szövegezése felvet néhány tisztázásra szoruló kérdést mind a kategorizálás gyakorlati megvalósítása, mind az ahhoz fűzött pozitív, illetve negatív jogkövetkezmények alkalmazása kapcsán.
Kezdjük elsőként a jókkal, azaz a megbízható adózókat érintő kérdőjelekkel
Az elfogadott törvényjavaslat értelmében a megbízható adózó státusz elérésének egyik feltétele, hogy a NAV által az adózó terhére a tárgyévben és az azt megelőző 5 évben megállapított összes adókülönbözet összege nem haladhatja meg az adózó tárgyévre megállapított adóteljesítményének 3 százalékát. Egy másik feltétel, hogy az adózó terhére kiszabott és a tárgyévet megelőző két évben esedékessé vált mulasztási bírság összege nem haladhatja meg az adózó tárgyévre megállapított adóteljesítményének 1 százalékát.
Azt azonban az elfogadott javaslat továbbra sem fejti ki, hogy az adóhatóság mely időszakra és hogyan határozza meg az adózó tárgyévi adóteljesítményét, csak azt rögzíti, hogy a minősítést negyedévente, a negyedév utolsó napján fennálló adatok alapján kell elvégeznie. Konkrétumok hiányában a tárgyévi adóteljesítmény lehet akár a minősítéssel érintett negyedév, vagy az első minősített negyedévtől, esetleg a tárgyév január 1-től az utolsó minősítéssel érintett negyedév utolsó napjáig terjedő időszak adóteljesítménye is. E pár lehetséges értelmezés is láttatja a kérdés tisztázásának szükségszerűségét, hisz a figyelembe vett időszakok hosszától függően az adózók adóteljesítményében jelentős nagyságrendi különbségek lehetnek.
A fentieken túl érdemes kicsit közelebbről megvizsgálni a javaslat azon rendelkezését, amely szerint a jó adózók jutalma többek között az, hogy a náluk lefolytatott ellenőrzések időtartama a 180 napot nem haladhatná meg, kivéve, ha ez idő alatt az együttműködési kötelezettségüket megszegi, például azáltal, hogy az ellenőrzéshez szükséges iratait nem teljes körűen bocsátja a revizor rendelkezésére.
Teljes körűség
A teljes körűség eddig is létező, bár mibenlétét és konkrét tartalmát tekintve tisztázatlan fogalomként élt az adóigazgatás ellenőrzési gyakorlatában. A régmúltban sokan voltak kénytelenek harcolni a revizorokkal, amikor azok az ellenőrzéssel érintett időszakok iratanyagának teljes körűségéről nyilatkozatott követeltek az adózótól, vagy annak eljárni jogosult képviselőjétől. Ez a gyakorlat azonban több szempontból is vitatható volt. Egyrészt nem volt konkrét jogi iránymutatás, hogy az adóhatóságnak miként kellett eljárnia, ha a teljességi nyilatkozat ellenére mégis feltárja valamely irat hiányát, vagy abban az esetben, ha az adózó önként jelzi, hogy jóhiszemű eljárása mellett egy-két dokumentum mégsem kerül átadásra, később viszont becsatolta az iratok közé. Az eljáró adóellenőrök az aláírt nyilatkozat birtokában rendszerint már nem is foglalkoztak azzal, ha valamilyen dokumentum nem volt az átvett iratok között, hogy az miért hiányzik, mert azt nem létezőnek tekintették. Tették ezt azzal a felkiáltással, hogy kezükben az átadott iratok teljes körűségéről szóló nyilatkozat, amire, mint annak végső bizonyítékának tekintettek, hogy az adóellenőrzésnek további iratokat már nem kell keresnie. Ez a felettébb káros szemlélet és módszertan hosszú, fáradságos és következetes hatósági munkával kikopott az ellenőrzések mindennapjaiból. Most azonban a törvényjavaslat a korábbi problémák elkerülését célzó megoldási javaslat hiányába újra ki fogja engedni a szellemet a palackból, mert a jogalkotás szintjén továbbra sem kapunk konkrét válaszokat arra nézve, hogy a megbízható adózó vagy annak meghatalmazottja a gyakorlatban hogyan teljesítheti az elvárt, teljes körű iratátadást. Így marad az adóhatóság remélhetőleg bölcs belátása, hogy az iratok teljes körű rendelkezésre bocsátása alatt mit is kell újra érteni.
Ez esetben akár az is lehetséges, hogy az irathiány miatt az adóhatóság negatív jogkövetkezményekkel sújtsa az egyébként jóhiszeműen nyilatkozó és az irattal rendelkező adózót, anélkül hogy e dokumentum hiányáról tájékoztatná, illetve pótlására felszólítaná.
A helyzetet mi sem jellemezheti jobban, mint az a nagyon is életszerű eset, amikor az ellenőrzés során az adózó helyett meghatalmazottként könyvelője jár el, akihez sok esetben nem jutnak el a számlákat alátámasztó szerződések, megállapodások, egyszerűen azért, mert nem tartozik feladatai közé egyrészt azok megőrzése, másrészt azok tartalmi vizsgálata. Ez esetben a NAV a meghatalmazottól nem várhatja el a teljességi nyilatkozat megtételét, hisz sem feladata sem jogszabályi kötelessége nem terjed ki arra, hogy az adózó összes minden iratáról tudomással bírjon, vagy azokat nyilvántartsa, őrizze.
A rossz, azaz a kockázatos adózók oldala
A törvényjavaslat értelmében a kockázatos minősítést és annak hátrányosabb jogkövetkezményeit az adózónak a minősítésre okot adó feltétel bekövetkeztétől számított 1 évig kellene viselnie, kivéve, ha ez idő alatt felszámolási, végelszámolási, illetve kényszertörlési eljárás alá kerül. Ezen eljárások időtartama alatt a státuszukból eredő negatív jogkövetkezményeket, így például a magasabb mértékű, a jegybanki alapkamat ötszörösének megfelelő nagyságrendű késedelmi pótlék kiszabását az adóhatóság nem alkalmazhatná. Amennyiben ezen eljárás a kockázatos adózó megszűnése nélkül zárul le, azaz a működés helyreáll, a minősítés jogkövetkezményeit ismét alkalmazni kell, azzal hogy ezen eljárások ideje a fent említett 1 éves időtartamba nem számítanak bele.
Ez alapján akár az is előfordulhat, hogy a végelszámolást kezdeményező kockázatos adózók kedvezőbb adójogi pozícióba kerülnek a többi kockázatos adózóhoz képest. Egyrészt azért, mert az eljárás alatt lehetőségük nyílna arra, hogy az adótartozásaikat az általános mértékű jogkövetkezmények terhe mellett rendezzék, másrészt időt is nyerhetnek az egyéb mulasztási vagy adóbírságot megalapozó körülményeik rendezésére. Amennyiben pedig az eljárás a működés helyreállításával zárul, sokkal kedvezőbb adójogi pozícióval kerülhetnének vissza a hátrányosabb jogkövetkezmények alkalmazásának hatálya alá. A helyzetet csak pikánsabbá teszi, hogy a kockázatos adózók végelszámolásánál a mostani törvénymódosítás szerint kötelező lesz az ellenőrzés lefolytatása.
Jogorvoslati lehetőség
Végül lássunk a jókat és a rosszakat egyaránt érintő, a minősítéssel szembeni jogorvoslati lehetőséget részletező rendelkezést, ami szintén hagy maga után tisztázásra szoruló területeket.
A javaslat jelenlegi szövege ugyanis csak azt rögzítik, hogy az adózó a minősítése, vagy annak elmaradása ellen 6 hónapos jogvesztő határidőn belül kifogással élhet.
Arra azonban már nem tér ki, hogy mi lenne az eljárás menete abban az esetben, ha az adózó nem nyújt be kifogást, de a NAV revizora feltárja, hogy a minősítést nem vagy nem megfelelően végezte el. Hivatalból köteles lenne a minősítés pótlólagos elvégzésére, illetve módosítására, vagy a kifogás hiányára tekintettel meghagyná az adózót a helytelen adózói kategóriában, esetleg csak az adózó számára előírt jogvesztő 6 hónapon belül feltárt hibát lesz köteles orvosolni?
A javaslat értelmében az érintett adózókat az adóhatóságnak elsőként 2016. első negyedév utolsó napját követő 30 napon belül, azaz 2016. április 30-ig kell minősítenie. A bemutatott példákon keresztül is látható, hogy amennyiben a törvényjavaslatot a jelenlegi formájában léptetik hatályba, az adóhatóságnak ezen időpontig nemcsak a minősítés gyakorlati kivitelezésére, hanem számos ezzel kapcsolatban felvetődő kérdés tisztázására is fel kell készülnie.